És mégis… itt vagyunk! Volt egy huszadik százada a keresztény világnak, amely a földre szállt pokol volt még annak is, aki soha nem hitt sem Istenben, sem pokolban, sem semmiben. De nekünk, magyaroknak még ebből az általános pokolból is a sokszorosa jutott a többiekhez képest! Csak igen röviden: 1914-ben még volt egy 18 milliós Magyar Királyság a mintegy 324 ezer négyzetkilométernyi történelmi Magyarországon. Majd jött négy évig tartó világháború. Odaveszett hatszázezer emberünk. 1918 őszén a szabadkőművesek ránk szabadították gróf Károlyi Mihályt a tesze-tosza liberalizmusával, a szomszédjaink vérszomjas farkasokként rontottak a védtelenül hagyott országra. Hiszen maga a hadügyminiszter jelentette ki: „nem akarok katonát látni!” 1919 márciusára már „házon belül voltak” a románok, a horvátok, a szerbek, a csehek és még a franciák is – akikkel semmi dolgunk nem volt a négyéves háború folyamán – de ők voltak a győztesek, hála Amerika, az USA hadba lépésének. És győzött az „Entente Cordiale” (a szívélyes együttműködés) – magyarul az Antant! Károlyi bedobta a gyeplőt a lovak közé, s jött Kun Béla, Szamuely Tibor, Jászi Oszkár és a többi nemzetgyilkos 133 napos rémuralma, a kommunista hatalmi kísérlet: a „dicsőséges Tanácsköztársaság”! Az Antant pedig közben egyezkedett a minket körülölelő csatlósaival, és felosztották Magyarországot a „kisinasok” között! Ekkor vette át nagybányai Horthy Miklós (a Monarchia legjobban kitüntetett admirálisa) a haláltusájával küszködő országot. (IV. Károly magyar királyként kétszer is megpróbált visszatérni a trónra, mialatt Pécs és környéke még 1922-ben is szerb megszállás alatt volt.) – Nos, innen kellett talpra állni…
Úgy gondolta, és jól gondolta, hogy a Nagy Háborút túlélő, hős katonák jelenléte, részvétele az ország újjáépítésében erőt és önbizalmat ad a többieknek is a nehéz helyzetben. Igaza is lett, mert a bátorságukért, hazaszeretetükért kitüntetett katonák példája jótékonyan hatott környezetükre. Mivel nem a származás, hanem a helytállás döntötte el, ki lehet a Vitézi Rend tagja, és kaphat egy vitézi telket, ahol megvetheti a lábát. A serkentő hatású példa jelen volt a maradék ország majdnem minden településén. Tizennyolc évvel később, már-már sikerült az elszakított országrészek néhány, magyarlakta morzsáját békés tárgyalásokkal visszaszerezni (és ide ne hazudja senki a hitleri Németország segítő készségét) a volt Antant vezetőinek jobb politikai belátása okán. S nyomban kitört az újabb világháború, amely még véresebb lett, mint az előző. (Közel hét évig tartott, 1939-1945 között.) És ránk zúdította a kommunista Szovjetunió Vörös Hadseregét, amely saját hátán hozta a Moszkvában lebzselő, a sztálini tisztogatásokat túlélő „magyar” kommunistákat. Ők pedig a következő negyvenöt éven át hűséges lakájokként szolgálták az időközben szellemileg elaggott, fizikailag leromlott Szovjetuniót – majdnem kimúlásáig. Tíz év kommunista uralom után föllázadtunk mi, magyarok, és ismét keményen kellett megfizetnünk a „rebelliskedésünkért”. Kádár (Csermanek) János „legvidámabb barakkját”, a gulyás-kommunizmus kedélyes szegényházát ötszáz vagy több kivégzett, harmincezer bebörtönzött és kétszázezer elmenekült magyar árán sikerült majd negyven évre „konszolidálni” – a Nyugat örömére, megnyugvására és gazdasági előnyére. Már 1945-ben, a soha meg nem választott „ideiglenes országgyűlés” tiltotta be a Vitézi Rendet, amikor még dörögtek a fegyverek az ország területén. Az „Új rend” az első pillanattól kezdve tűzzel-vassal irtotta a véleménye szerinti ellenséget. Emlékeztek az elvtársak saját, 1919-es viselkedésükre, és persze sokat tanultak a sztálini Szovjetunió gyakorlatából is az ott töltött évek alatt. Aki átélte – és túlélte a Rákosi-rendszer éveit negyvenöt és ötvenhat között, akár itthon, akár nyugati számkivetettségben – az nem felejtette el soha többé. A háború végén sokan, főleg a magyar honvédség tagjai, tisztjei és családjaik maradtak kint, Nyugaton, majd csatlakoztak hozzájuk azok, akiknek még a „vasfüggöny”, az aknazáras határzár előtt sikerült kimenekülni. Ők vitték magukkal, óvták és őrizték a magyarság értékeit, szellemi kincseit, így a Vitézi Rendet is. Nem előnyért, nem javakért, hiszen külföldön többszörösen is érvényes volt a mondás: a magad ura vagy. Vagyis az vagy, az leszel, amit meg tudsz teremteni önmagadnak, családodnak, a környezetednek. Így maradt fenn szerte a nagyvilágban a Vitézi Rend tagjai, az eredeti vitézek elszántságából több mint negyven éven át az eredeti Vitézi Rend, mígnem 1992-ben legalábbis részben hazajöhetett, és megpróbált itthon mindent újrakezdeni. Kemény évek következtek. Így lettünk az idei évben éppen száz évesek – akárcsak a trianoni békediktátum!
Most éppen egy veszélyes pandemia, egy világjárvány kellős közepén. (Ugye száz évvel ezelőtt is éppen egy hasonló volt – a spanyolnátha, de megmaradtunk!) vitéz Hajdú Szabolcs - 2020. május 28 |
|